Ki szeret temetésre járni?

Úgy gondolom senki sem, és mégis néha-néha muszáj részt vennünk rajta. Yodához képest még csak csecsemőnek számítok a magam 43 évével, de azt vettem észre, hogy életem kisebb-nagyobb szereplői mikor eltűnnek földi valóságukból, egy kicsit mardos a lelkiismeret. Talán ha beszélhettem volna velük még egyszer utoljára, talán jobb lenne a lelkiismeretem!
Valami hasonló érzést keltenek bennem azok a hírek, melyekről mostanában értesülök.

Ahogy az már lenni szokott,  - a híreket hallva -  hogy itt-ott ennyi és ennyi ember halt meg tragikus hirtelenséggel már fel sem kapom a fejem. Oda se figyelek már. De amint a közvetlen környezetünkben történik valami tragikus, arra odafigyelek, főleg ha ismerem azt a személy, akivel ez megtörtént.

Nevezetesen cégek, vállalkozások “bedőléséről” hallok.  Szűkebb környezetemben történtek már tragédiák idén. Két vállalkozás is „bedőlt”. Az egyik egy “ifjú titán” volt a piacon, a másik egy “tizenéves”, és mindketten más-más piacon tevékenykedtek. És van egy harmadik, ami már “alakul”. Mármint, bedőlni látszik.

Mit tesz ilyenkor egy vezetési tanácsadó? Mivel e vállalkozásoknak vezetői az “ismerőseim ismerősei”, felajánlottam, hogy ha elfogadják egy külső szemlélő véleményét, segítségét, aki sok betegséget látott és gyógyított már, keressenek meg. Szorítok egy kis időt és beszéljünk a dologról.

És mielőtt azt mondanád: “Naná! Úgy teszel, mint a mesebeli farkas. Először csak az egyik lábadat dugod be az ajtón!” - ki kell hogy ábrándítsalak! Nem ez volt a célom.

…Igaz, hogy nem kerestek meg, de ez még csak a kisebbik baj. Ugyanis, mint utólag megtudtam, semmilyen segítséget sem fogadtak el senkitől. Na ez a nagy baj! Makacsul ragaszkodtak ahhoz az elképzelésükhöz, miszerint majd saját maguk megoldják a problémáikat. Nem sikerült és mivel nagyvalószínűséggel nem olvassák ezt a bejegyzést sem, ide a végére Popper Pétertől idéznék:

“Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz - így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit. Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit - már lezárultak a számlák.”