És azoknak, akik nem azok

Szerintem többen vagyunk azok, akik sohasem rajongtuk a matekért. Ha mégis rajongtál érte, akkor is olvasd el a mostani bejegyzésemet. Egy kérdés megválaszolásában segíthetnél nekem. Senki se ijedjen meg! Ígérem, nem fogunk matekozni!

Íme a kérdés, amit most felírok a táblára: Miért nincs megfelelő költséggazdálkodási és teljesítménymenedzsment rendszer bevezetve a vállalkozások többségében?

Pedig a számvitel elméletileg nagyon fontos eszköz egy cégvezető kezében. Azért írom ezt így, mert azt figyeltem meg, hogy a gyakorlat egészen mást mutat. Ez pedig több ok miatt lehetséges.

Szerintem az egyik ok az, hogy a cégvezetők a számvitel szóba kerülésekor szinte mindig csak és kizárólag a pénzügyi számvitel fogalmaiban gondolkodnak. Csípőből azt mondják: a főkönyv, a mérleg és eredmény kimutatás, a beszámoló, és annyi.

Ez igaz is akkor, ha bizonyos hatóságok felé akarunk megfelelni. A másik ok, hogy a főkönyv feltehetően nem tartalmazza a vállalkozások minden bevételét…és vajon miért? Kérdezhetném, de nem kérdezem.

Ezzel a kérdéssel itt most nem is foglalkozom, de ez lehet oka annak a vezetői beidegződésnek, miszerint: “ez a számviteli rendszer úgysem tud segíteni a napi üzleti döntéseimben, és emiatt nincs is különösebben szükségem rá!”

Oké! Rendben! Most tételezzük fel tényleg csak egy pillanatra, hogy ez nincs így! Akkor sem nyújt kellő segítséget, hiszen számtalan ponton torzít(hat), és nem ad megfelelő információkat.

A gyakorlatban a nagyobb cégek esetében a költséghelyekre történő általános költségek gyűjtésére használják, ami legalább azt lehetővé teszi, hogy az általános költségeket legalább költségfajták szerint láthatják költséghelyekre bontva. (Jó tudni például azt, hogy az informatika, mint költséghely, vagy a karbantartó üzem mennyibe is kerül nekik.)

Még ennél is jobb állapot, ha van még egy önköltség-számítási szabályzatuk is. (Ez szintén a számviteli rendszer része, és egy termelő vállalatnál segítséget nyújthat abban, hogy pl. a saját előállítású félkész termékeink milyen értékeken kerüljenek be a főkönyvbe, ezzel is növelve a cégünk értékét.)

Csakhogy azt hiszem van itt egy kis gond. A gond azzal az algoritmussal van, ahogy általában ilyen esetben számolják a termékek költségét. Milyen alapon terheljék a termékekre az üzem általános költségét? Hmmm! A gyártás közben felmerült élőmunka alapján vagy a gépóra alapján? Netalántán az előállított mennyiség alapján?

Ezek a jó kis kérdések nemcsak a tényleges készletértéket teszik megkérdőjelezhetővé számukra, hanem azt is, hogy megtudják-e mondani, hogy melyik terméken tényleges mennyi hasznuk van.

De tovább bonyolítva a helyzetet, az hogy a számviteli törvény bizonyos költségeket nem is enged a termékre terhelni. Mi van, ha jelentős értékesítési külön költségek vannak? Vagy bizonyos vevők speciális igényei teszik drágábbá a terméket? Mi van, ha a cég nem is termelő, hanem szolgáltató cég?

Úgy kellene naponta döntéseket hoznom, hogy nem áll rendelkezésemre információ a számviteli rendszerből? Rémálom lehet. Ez a gond akkor, ha a számvitel fogalmán csupán a pénzügyi számvitelt értjük.

Ezzel a néhány gondolattal a cégvezető számviteli hiányosságaira szerettem volna felhívni a figyelmedet, és már csak azzal szeretném ezeket kiegészíteni, hogy fontos a számviteli rendszer átalakítása, és annak átgondolt kiterjesztése és olyan költséggazdálkodási és teljesítménymenedzsment rendszerek bevezetése, melyek lehetővé teszik azt, hogy hatékony döntéseket hozhass.

Ki jön ki a táblához? Lássuk csak…